Ne ítélj elsőre!

Kiskoromban a Chokito - Ne ítélj elsőre kampánya volt a kedvencem, pedig akkor talán nem is éreztem át annyira ennek a mondatnak a lényegét. Ronda, de finom - mondta a narrátor, és milyen igaza volt!

Aztán idősödtem, egyre több embert ismertem meg és rájöttem, hogy ez egy tendencia. Teljesen mindegy, hogy a szexuális, vallási, zenei hovatartozásról van szó. Hogy valaki kövér, vagy hogy valaki sovány. Sokakat az éltet, ha erről véleményt alkothatnak, ha másokhoz hasonlíthatják azt, amijük van. Azt gondolják ez határozza meg vajon kik is ők valójában. Nem a valahova tartozással van a baj, hanem azzal ha a másokéval foglalkozunk a sajátunk helyett. Az pedig elfogadhatatlan, ha mindez bántó is.

Az elmúlt egy évben kaptam hideget-meleget kutyaügyben, de a legfájóbb akkoris az, amikor vagy összesúgnak a hátam mögött, mert az éppen nálam lévő ideiglenes, ijedt kutyagyereknek kilógnak a bordái, vagy az, ami ma este is történt és arra sarkallt, hogy megírjam ezt a bejegyzést.

Éppen a futtató felé tartottunk Pereccel, a saját kutyámmal és Csuszával, az oldal egyik éppen aktuális védencével, amikor idegen farkaskutya közeledett felénk a gazdájával. Csusza (akinek múltjáról vajmi keveset tudunk és csak a reakciói alapján tudunk következtetni, hogy vajon mi is történhetett vele) reflexből morogni kezdett és húzta a pórázt, félelemből támadni próbált, én pedig maximálisan rá irányítva a figyelmemet próbáltam elterelni a figyelmét, hatást gyakorolni rá, amikor egy flegma, lenéző mondat hagyta el a fiú száját:

- Gyere Oleg, hagyjad a cicát!

Arra koncentráltam a szituációban, hogy én megőrizzem a hidegvérem, hiszen a kutyának az a legfontosabb visszajelzés, hogy te hogyan reagálsz, ezért szó nélkül hagytam elmenni a fiút (ez nem jellemző rám). Talán nem is baj, mert a torkomban érzett keserű íz, amely a felháborodás, tehetetlenség és megrökönyödés egyvelege volt, biztosan valami oda nem illőt mondatott volna velem.

Egyszerűen fájdalmas érzés és a könnyeimet nyelem miatta. Az, hogy anélkül, hogy valaki ismerné a háttérsztorit lenéz és lecicázza az ideiglenes kutyámat (a cicákat is imádom, de értitek hogy itt nem ezzel van a baj).
Adott egy két éves, szeparációs szorongásban szenvedő bizalmatlan, csontsovány kiskutya, aki két hete az életem része. Éppen végignézem, ahogy elindul a nyitottság útján. Ahogy két év tanyasi élet után helytáll a nagyvárosban és már ügyesen kint végzi a dolgát (két hét elmúltával!!), pedig az első négy napban még az utcára sem mert lépni. Én vagyok, aki eteti, itatja, orvoshoz hordja és neveli, megmutatja neki, hogyan viselkedjen, mindezt saját költségen (az orvosi kezelésen kívül, amelyet a Füzesabonyi Állatvédő Alapítvány állja, le a kalappal előttük, hogy még anyagi segítséget is nyújtanak amellett, hogy felfoghatatlan helyekről mentenek) és vállalva, hogy a környezetemnek (lakótársak, férfi, barátok, stb.) is nehézséget okozok.

Addig nem adom fel, amig nyugodt szívvel nem tudom továbbadni Csuszát a végleges gazdijának. Amíg azt nem látom a szemében, hogy magabiztos és nem fél. Rengeteget tanulok az ideiglenes kutyáimtól, sokszor többet, mint az emberektől a környezetemben. Nem sajnálom, hogy ezek a dolgok megtörténnek, mert ez mindig üzenetet hordoz magában.

Ha hihetünk a Tükör-módszernek, amely szerint a kutyád a te viselkedésedet tükrözi vissza, akkor biztos vagyok benne, hogy ennek a fiúnak még lesz dolga Oleggel. Sok sikert kívánok neki hozzá és remélem, hogy egyszer Ő is megtanulja, talán pont a kutyája révén, amit mi már a Chokito reklámban megtanultunk: ne ítélj elsőre. 

Csuszakutya

Keverékség és egyéb nyavalygások

- Hát igen mostmár egész jól van, lekopogom, mert az első egy évét végigszenvedtük azért, állandóan volt valami baja... (fajtatiszta rövidszőrű törpetacskó, aki minden erősebb hangtól összerezzen és nem vágyik más kutyák társaságára, de őszintén még az emberére sem)

*********

- Ivartalanítás? Dehát az olyan igazságtalan lenne vele szemben...(fajtatiszta, neveletlen vizsla, aki türelmetlenül törtet és nyomul rá más kutyákra, a gazdája hangját meg sem hallva)

*********

- Jajj, nagyon aranyos! Kár, hogy apukám nem szereti a keverék kutyákat...
- Hát akkor milyen kutyákat szeret apukád?
- Hát a fajtatisztákat!

*********

Ez az utolsó, 8-9 év körüli kislánnyal folytatott beszélgetés volt az, amikor elkezdtem gondolkodni egy bejegyzésen.

Az az igazság, hogy rettenetesen elszomorodtam, mindhárom esetben. Voltam persze dühös is, meg mérges, de nem élek abban a tévhitben, hogy minden ember úgy fog gondolkodni, ahogy én....viszont ettől még leírhatom, hogy én hogyan érzek, akinek nem inge, nem fogja magára venni.

Egy hihetetlenül képmutató világban élünk...mindent az határoz meg, hogy kinek milyen telefonja, ruhája, autója, munkahelye, (látszat)családja van. A közösségi média: az ember mit mutat a világ felé és mi zajlik ténylegesen az életében, ha valaki látná, akkor számára az lehetne akár két különböző élet is.
Nem meglepő tehát, hogy mindez már látható a kutyákra kivetítve is.

Egyetlen dolgot kellene az embernek éreznie, amikor kutyát választ: a szeretetet.
Azt a kapcsolatot, ami létrejön a kutya és az ember között abban a pillanatban, amikor összetalálkoznak. Mert lehet, hogy ez egy bizonytalanul piskákoló lángocska, de mégsem hagy nyugodni a találkozás, még egyszer vissza kell menned, még egyszer meg kell sétáltatnod őt a menhelyen, vagy a szomszédba, ahol megellett a kutya, vagy akit a barátnőd talált az utcán és most ezerrel gazdit keres neki.
Ha lecsupaszítjuk az emberi életet, számít bármi más is azon kívül, hogy olyan ember mellett élj, aki szeret? Aki megnevettet? Akivel jól érzed magad? Akivel azonos az érdeklődési köröd?

Elmondom, én mit gondolok a bevezetésben említettekről.

Ha a kutyát tenyésztőtől szerzed be, akkor azok ellen küzdesz, akiknek a posztjait néhanapján megosztod, hogy jobban érezd magad tőle. Sok esetben érzem, hogy az emberek csak a felszínt látják: "jaj, már megint egy oldal, ahol kidobott kiskutyákat kell megosztani".
Nem.
Egy oldal, amely téged próbál edukálni, Füzesabonytól Oroszlányon át az Illatos útig, amely próbálja felnyitni a szemedet, hogy lásd: azok az emberek (és itt tisztelet a kivételnek), akik pénzért árulják a  kölyköket, kizárólag anyagi célból teszik ezt. Nem érdekli őket a kutya lelke, nem kötődnek hozzá érzelmileg, az anyakutyában egy szülőgépet látnak, amit kidobnak, ha elhasználódott. Az én családomban is van ilyen kutya és ha bármelyik menhelyen, gyeptelepen körülnézel, te is találsz majd. Csüngő emlőkkel, megfáradt, fásult szemmel néznek vissza rád a kerítésen túlról.
Ha a túltenyésztésből születik egy fogyatékos kiskutya, gondolkodás nélkül hagyják magára, dobják ki, ölik meg. Emberek Isteneset játszanak az állatok felett. Oroszlányban végignéztük, amikor bekerült a gyeptelepre egy mamakutya a négy kicsivel, egy héttel később mind a négy halott volt. Az indok, amiért bekerültek: a gazdának csak kettő kicsi kellett a hatból, mert "a rohadék szukát felcsinálta valami korcs dög aki bemászott a kerítésen".

Ezek az oldalak azért vannak, hogy lásd: kizárólag az ember tehet arról, hogy ennyi kölyök születik feleslegesen. Az ivartalanítás ma már annyira alap dolog, akármelyik alapítványhoz lehet fordulni segítségért, rengeteg állatorvosnál kedvezményesen lehet megműttetni a kutyát.
Kifogások: "ez mégiscsak egy műtét, fájni fog neki", "ez nem fair a kutyával szemben", "a kutyának mindenképp kell szülnie egy almot, hogy tudja milyen az".
Az ivartalanítás nem igazságtalan dolog, a kutyának nem lételeme a szaporodás. Rengeteg az előnye: a fiúk lenyugszanak, a tesztoszteron szintjük csökken, kevésbé lesznek dominánsak, kisebb a rák valószínűsége. A nőstény kutyák nem pecsételik tele a lakásod vérrel, nem lesznek agresszívak, ahogy egyébként évente kétszer lennének a tüzelés során, nem szöknek el a hormonoktól megbolondulva, közösségbe engedheted őket az év minden egyes napján.
Láttál már kutyát, aki depressziós volt, mert nem szülhetett?
Na. Én sem.
Ne szaporíts és ne támogass szaporítót.

És végül, de nem utolsó sorban.
A kutyád nem lesz jobb, több, más, mint a többi kutya kizárólag azért, mert fajtatiszta (FYI: a túltenyésztett vagy törzskönyv nélkül szaporított kutyák sokszor olyan genetikai betegségeket hordoznak, amelyek a keverékeknél az örökítő anyag nagyobb változatossága miatt nem fordulnak elő.)
A kérdés rajtad áll: azért választod ezt a kutyát, mert ez a külső nyomás, a menő, a világ elvárása az irányodban, mert hát a retriever az családi kutya, az a tacsi meg a francia bulldog annyira hip 2015-ben, vagy azért, mert egymásra találtatok? Mert nagy a szerelem? Mert magabiztos vagy a döntésedet illetően?

Mert felelősségteljesen bevállalod, hogy gondoskodsz egy életről, ameddig az tart?

Illatos úti látogatásom

Ahhoz, hogy többen értsétek, kezdem az elején.

Szerintem az egészet a családomnak köszönhetem.
Az első képem a fejemben a kutyákról, amikor kb 3 évesen az egyik dán dogunkon, Sátánon (haha) lovagolok. Onnantól kezdve nincs olyan emlékem, hogy ne lett volna kutyánk.
A szüleim, a tesóim, mindenki teljes mellszélességgel áll mellettem a törekvéseimben és mindenben támogatnak, nélkülük azt hiszem, nem is lennék biztos abban, hogy jó, amit csinálok. Ők azok, akikre számíthatok ha méltatlankodni kell, hogy milyen állapotok uralkodnak a világban kutya-téren. Ők azok, akik pénzt, időt, energiát nem sajnálva segítenek, ha kérem őket, mert egyedül nem tudok megoldani valamit.
Folyamatosan azt tanultuk, hogy az állatokat szeretni kell. Oké, otthon is elhangzott, hogy "kislányom, ne nyalogasd már azt a szerencsétlen kutyát", amikor csókokkal borítottam el a rotweilerünket, de ebben a dorgálásban is volt egy félmosoly.
Azt hiszem, aki ilyen háttérrel rendelkezik, az nem is alakulhat máshogy, mint amilyen én lettem. Lehet, hogy sok dologban nem értünk egyet, de ha valami, akkor ez összeköt bennünket:

Anyukám pénzt ad, amikor nincs ideje elmenni bevásárolni 
egy-egy adománygyűjtésre és mindig alapítványokat támogat. 
Két kutyája van.

A nővérem fuvaroz, jótékonysági licitál, alapítványokat támogat 
nameg zokog, ha olyan kutyáról van szó, akit már nem bír nézni sem. 
Ebben is hasonlítunk. :) Két kutyája van. 

Apukám szó nélkül ad autót, ha fuvarozni kell és 
egyszer már az ideiglenes befogadásra is rábólintott, 
de végül szerencsére még előtte megtalálta az örök gazdáját az eb. 
Két kutyája van. 

A kisöcsém pedig hatalmas szeretettel viseltet minden állat iránt, 
nemcsak azokkal, akikkel általam találkozik és nekem már ez rengeteget jelent. 

Nem csoda hát, hogy nem bírok hosszabb ideig kutya nélkül létezni.
Így találtam meg Perecet, aki kiteljesíti az életemet, aki nélkül nem lenne élet az élet, aki társam a bajban. Bár nem vele indult az oroszlányi gyeptelepről való kutyamentés, hanem még nővérem által ismertem meg őket, de már Perec és tesója is onnan szabadult.

Perecem (fotó: Benkő Bálint)

Aztán Zsepivel kezdődött a kutyamentés.
Elhoztuk a kis büdöst, létrehoztunk egy facebook oldalt és hadd szóljon alapon elkezdtük építeni. Onnantól kezdve belekerültem a loopba.

Zsepi

Egyszerűen azt érzem, hogy ha tudok segíteni, mert van még egy kutyányi hely a lakásban, akkor miért ne tegyem meg? Ha már a lakótársaim és a főbérlőm is vannak annyira hihetetlenül megértőek és jófejek, hogy  támogatják a törekvéseimet, akkor miért ne tegyem?
Eddig négy kutyának találtunk végleges otthont, kettő jelenleg is gazdikereső és ideiglenes gazdijainknál szocializálódik, mellette pedig az oldalon mutatjuk be, hogy hogyan fejlődnek. Rengeteg jó embert ismertem meg a mentés következményeként: alapítványok vezetőit, akik önkéntesként, sokszor saját költségre intézik az embertelen körülmények közül mentett állatok ellátását és egyszerüen meg sem fordul a fejükben az, hogy feladják, hogy nem ez lenne a dolguk, hogy ez sok lenne. Vagy megfordul, de tudják, hogy nem tehetik - ott értelmet veszítene a lét.

Számomra is meglepően brutális dolgokon mentem keresztül vagy voltam tanúja ezeknek a kisállatoknak köszönhetően. Nara, aki ma már Rózi, majdnem átvágott nyakkal, egy hatalmas nyílt sebbel került hozzám.

Rózi

Zsepi még szétharapott orral érkezett: annyira szeretetéhes volt, hogy átmászott a szomszéd kennelbe. Az ottlevő németjuhász már nem volt ennyire szeretetéhes és keresztülharapta az orrát. Szinte minden gyeptelepről érkező kutya férges és sokesetben csak imádkozhatunk, hogy ne legyen nagyobb baj.

Nekem eddig szerencsém volt. Rengeteg mindent tudnék még mesélni, ha lesz erőm blogolni, akkor meg is teszem a jövőben, de most nem emiatt ragadtam klaviatúrát.

Január 24-én a Vigyél Haza Alapítvány örökbefogadó napot tartott az Illatos úton. Én eddig volt, hogy 300 km-t vezettem egy kutyáért, volt, hogy Füzesabonyból kaptam, de az Illatosra még soha nem jutottam ki. Többen mondták, hogy brutális, ami ott van, mégis izgatottan vártam a szombatot.
- Nyugi, nem fogok kutyát elhozni - mondtam csillogó szemmel a barátomnak, aki egy szemöldök emelés után vállat vont és biztosított róla, hogy ha úgy alakul, azzal is megbírkózunk valahogy. Amúgy is megígértem neki, hogy a következő kutyit ő választhatja majd, akit megmentünk, hiszen végülis ketten vagyunk a bizniszben és mindketten a világ összes kutyáját megmentenénk, ha tudnánk, így lényegében teljesen mindegy, hogy melyikőjük landol nálunk, rettentően fogjuk szeretni, amíg nem lel végleges gazdira.

Már napokkal előtte lapozgattam a bentlévő kutyik mappáját Facebookon, megállva egy-egy reménytelen pofinál, gombóc a torokban, fejcsóválás, lapozz. Nembaj, most úgyis sokatokat elviszik, gondoltam magamban örömmel. Hirdettem is az eseményt ezerrel, illetve már előre biztosítottam mindenkit, hogy ne aggódjanak, tele lesz a news feed-jük kutyákkal, abban hétszentség hogy biztosak lehetnek.

Az első, ami fogadott, hogy tilos fotózni és videózni. Szemforgatás, sóhajtás. Már a környék sem volt túl megnyerő, de úgy voltam vele, hogy ez egy gyeptelep. Pontosabban ebtelep. Mit várok?
Bent a kedves alapítványi önkéntesek eligazítottak minket, erre cicák, arra kutyák.
A kicsiknél kezdtük.

Már az a szag is, ami megcsap, amikor belépsz az egyik konténerbe, émelyítő. Körülötted kisebb-nagyobb ketrecek, mindegyikben egy vagy több csaholó szőrgombóc. Itt egy riadt tekintet, ott egy életrevaló vakkantás, emitt pedig a sarokban gubbasztó..aki már feladta. Aki realizálta, hogy hol van. Aki a saját piszka mellett fekszik és már nem érdekli. Pedig a kutyák is okosak, tudják: a saját házunkba nem piszkítunk. Ezért lesznek egy idő után szobatiszták.
A kinti részen, ahol kabátban fagyoskodtunk az esőben, a nagyok. Hatalmas németjuhászoktól a középtestű keverékig. A csonttá fogyott rotweiler, akiről fogalmunk sincs, hogy hogy kerülhet ide, vagy a 12 éves újfunlandi keverék, aki már fel sem kel, mire mi odaérünk. A hatalmas vörös kitudjamilyenfajta, aki már messziről kapkod a mancsával kifele a ketrecből. Lehajolok, vakarom a fejét, a testét, amit hozzádörgöl a rácshoz, simizem a mancsot, ami nyugodtan fekszik a kezemben. A szemében még élni akarás, huncut fény. Vajon mióta lehet bent?

Aztán elkezdődött. Tudtam, hogy nem fogom sokáig bírni.
Ketten voltak, egy fekete-fehér foltos és egy fekete, nagy eséllyel testvérek.
Ültek egymás mellett...a zuhogó esőben.
A zuhogó esőben a két kutya, lehajtott fejjel, csonttá fogyva, egymás mellett, mintha tükörképeik lennének egymásnak.

A bőr meg csak redőzödött a testükön, nem volt, ami megtöltse. A cseppek zuhogtak rájuk és egyszerüen nem érdekelte őket. Már nem bíztak. Nem tudom, mióta voltak ott, de nem bírtam mozdulni a ketrectől és egyszercsak elkezdtek folyni a könnyeim. Tudtam, hogy nem vihetem haza őket. Meg akartam kérdezni, hogy bemehetek-e hozzájuk, csak egy simire, egy ölelésre, bármi, csak hadd érjek úgy hozzájuk, amit megérdemelnek. Amire születtek és amitől megfosztották őket.

Az ember legjobb barátja.

Nagy nehezen hátat fordítottam, hogy tovább menjek, de akkor már vérzett a szívem és azt éreztem, hogy ez így nagyon nincsen rendben.
Akkor fordult meg először a fejemben ténylegesen, kőkeményen kimondva az a szó, hogy szélmalomharc.
Amit csinálok.
Hogy mi az az öt-hat kutya, akiket mi mentettünk,  amikor ilyenek vannak?
És az Illatos út borzalmainak esetében most csak Budapestről beszélünk.
Hogy a kutya annyira szeretné, hogy elvigyék, hogy inkább kiül az esőbe. Hogy ennyire okos, hogy tudja.
Hogy az öreg, hatalmas kutyákat, a kuvaszokat, a bernáthegyi keveréket vagy a Csubinak keresztelt nemistudommilyen szuper fajta kutyát senki nem viszi el. Hogy jönnek az emberek és viszik a piciket, mint a cukrot és ezért hála Istennek, mert legalább ők megmenekülnek. De arról ki gondoskodik, hogy az utolsó éveiket taposó, csak nyugalomra vágyó kutyák bekuckózhassanak saját otthonukba?

Idős kutyuk az Illatoson.

Nagy nehezen összeszedtem magam, majd elérkeztünk az utolsó kennelsorhoz. Ez is egy benti részen volt. Ahogy beléptünk már lehetett érzékelni, hogy ide kiket raknak. Már csak ki kellett volna írni, hogy Reményvesztettek.
Az egyik bőrbeteg, a másik már fel sem tud kelni, csak folyamatosan köhög. A harmadik folyamatosan sír, könyörög mindenkinek, aki elmegy mellette, kérleli, hogy csak egy simogatást..de ha lehajolsz hozzá, rádmorog. Bizalmatlan, bizonytalan.

És hát ott történt meg az, amire nyilván valahol számítottam, de persze már most bőgök, ahogy ezt leírom.
Megláttam őt, akivel már régóta szemeztem, még amikor csak a képeket nézegettem. Felkiáltottam, "Úr Isten, Ő az!".
Busafejű, ahogy Nana mondaná, megszerettem ezt a kifejezést.

A busafejem, itt még egy kinti kennelben.
Beköltözött, amikor elvitték  a testvérét.

Feküdt a rács mögött, a ketrecre egy táblára írva: kobzás.
Ahogy lehajoltam, egy pillanatra felemelte a fejét, de csak hogy megint elálljon a lélegzetem.
Engem soha nem engednek be a gyeptelepeken a kutyák közé a gyepmesterek és ezért őszintén szólva hálás is vagyok valahol. De most itt voltam és nem volt visszaút.
Egyszerűen csak nem kaptam levegőt, annyira felemésztő volt az a kiábrándultság. Emlékeztem, hogy a tesójával volt bent, de most egyedül volt. Két pillanatig tartott az egész connection, majd lehajtotta a fejét, befúrta a csontos lábai közé és többet nem akart rólam tudomást venni.
Óvatosan benyúltam a ketrecen, hogy megsimogassam a hátát. Minden egyes csigolyáját ki tudtam tapintani, ami ernyedten összecsúszott a többi csonttal. Erre kicsit megemelte a fejét..és szinte hallottam:
- Nem mindegy? Úgyis ittmaradok.

És egyszerüen nem voltam abban a pozícióban, hogy ezt megcáfoljam.
Négy kutya volt nálam, háromra vigyáztam, plusz Perec. De amikor felálltam attól a ketrectől, csak a testem mozgott..minden mást, ami épeszű, azt otthagytam magamból.
Ahogy kiértünk, csillapíthatatlan sírásba kezdtem és még egy órával később, otthon is, a négy kutyát egyszerre ölelve-szorítva, puszilgatva ömlöttek a könnyeim.
- Sajnálom. - mondtam.
- Dehát mit nyunyi? - kérdezte kedvesen a barátom.
- Azt, hogy most mégsem te fogod a következő kutyát kiválasztani.. - mondtam neki egy félmosollyal.
Írtam az alapítványnak. Remélhetőleg jövő hét szombaton jön Ő. A busafejem. A következő ideiglenesem.
Ha megéri..ha kibírja. Ha addig nem jön neki Az Igazi.

Megfogadtam, hogy pihenek. Hogy adok magamnak egy kis időt, amíg összeszedem magam az előző ideiglenesek után. Hogy kicsit visszább veszek a kutyulással, hogy ne én legyek a crazy doglady és kicsit szocializálódjak énis.
Hogy kicsit magamra figyelek majd.
És egyszerüen nem megy.
Mert ez vagyok én.
Ez a magamra figyelés..ha tudok, segítenem kell.
Mást kell feláldozni, ez nem megy. Ebből nem tudok visszavenni.

Szeretném hangsúlyozni, hogy amit alapítványok megtesznek az Illatoson a kutyákért-macskákért, az dícséretreméltó és emberfeletti. Attól függetlenül, hogy az örökbefogadó napon elvittek 38 kutyát, ez még mindig kevés: addig a szombati napig a 94 férőhelyes Illatos úton 140 kutya és macska várt gazdára..vagy épp altatásra.
Itt nem az Illatos úttal van probléma elsősorban. Itt az emberi fajjal van baj, aki képes olyanra, aminek a végeredménye ott látható, ezekben a ketrecekben. Nincs rossz kutya, csak rosszul nevelt kutya. 

Ha már idáig jutottál az olvasásban, szeretném a segítségedet kérni.
A busafejem nagyon speciális eset lesz..még soha nem volt nálam ennyire durva eset. Tényleg láttam már szörnyű dolgokat, de ez egyszerűen nekemis rengeteg. Nem csak lélekben, hanem időben, energiában, anyagilag.
Amennyiben bármilyen úton-módon, pénzzel, vagy kajával, vagy kiegészítőkkel (kutyaágy, póráz, nyakörv, jutifalat, takaró, játék, kutyaruha, sampon, stb.) tudnád és szeretnéd támogatni a busafejűm regenerálódását és szocializációját, akkor kérlek jelezd nekem bármilyen úton-módon, Facebook üzenetben vagy kommentben! Rengeteget jelentene, ha nem ezen múlna az ellátása.
Mi itt mindannyian önköltségen tartjuk el az ideiglenes kutyákat, de úgy érzem, hogy itt ez nem lesz elég.

Busafejem és tesója. Csont és bőr mindkettő..

Gatyákat felkötni, ujjakat csuriba, busafej mentőakció indul!!

Szoni